CARPE DIEM!

Ne szakítsd le nekem a napot

égni akarok még!

… nem olyan vagyok

mint rég.

Lucskos hajnalba

öled fojtotta tüzem,

kezed lágyan dalolt,

ütemünk egyre gyorsult,

szempillád is susogott,

testem rád tekeredett,

vágyakozva lihegtem

-Carpe Diem!- - Szakítsd le nekem a napot!.

... úgy vagyunk

mint két magányos tölgy
bár távol egymástól a törzsei
magasban a sűrű ágak
egymáshoz érnek
ölelkeznek
ha a szél gyengéden int...

...amikor a diófa ajtót...

Tévedsz!
Amikor elhiszed,-
a jéghideg vízcseppek
lemossák izzadt testedről
a kéjelgés jeleit,
s te elfelejted reggelre
minden rezdülésed,
amelyet testemben éltél meg.
Ne is figyeld magad,
Nem lehetsz ugyanaz,
ki voltál délután,
amikor válladdal belökted
a diófa ajtót a szobán...

Lemondás

A lélek, mely testben
lelt menedéket,
szabadulna.
Mi rejtette eddig,
börtöne lett.

...nem...

...nem szólsz
játszol velem
szeretni kéne még
ott a huzatos átjáróban
ott tudtam mit akarsz
most nem szólsz
arcomról elveszik a mosoly
szennyes szürke lett minden
botorkálok
szétszórt papírzsebkendők közt
percekig csak várok
hátha felgyullad
a sárga fényű lámpa
ablakom alatt
s te ott állsz majd csendesen
mintha már rám várnál rég
nagyon rég...

álmodtál egy álmot...

... ...s én most
tovább álmodom,
nyugtalan lelked
megsimogatom,
sétálunk majd,
ahol az ég kék,
s vadvirágok suttogják
titkaik…
fejed ölembe hajtod,
mesélsz a tengerről:
ringó gyöngyszemekről,
végtelen szivárványról,
a markodban szorongatott
apró kavicsról...
figyelek,
nézlek…
ujjaim meglelik
a hajadban búvó
pipacsok szirmát…

mentek veled ...

igen...
a felhők is
mentek
veled
néztem
amikor
árnyékod
a lámpa fényétől
arcomra esett
azt hittem
egy eltévedt
esőcsepp
csupán
de
Te voltál
ki még egyszer
karodba
zártál
magadhoz
vontál gyöngéden
szád
mézédes volt
foglya lettem
én
még most is
érzem
bódító
ízed
szám szegletén

pont...

ajándékba adtál
egy ezerarcú éjszakát
most csak egy pont vagy
a végtelen fokán

ott leszek majd

ott leszek majd
ha az utolsó délelőtti vonatról leszállsz
várok rád a lépcső legfelső fokán
kezemet tenyeredbe rejtem
nem kérdezek
s nem lesznek miértek
szád szölgletében
meglelem majd a
nyári eper édes illatát
halkan csukom be a
hetes szoba ajtaját
ujbegyeimmel megkeresem a
nyakad ívén eltévedt vízcseppeket
s nem látom a párás tükörben
vágytól reszkető testünket

Csak az eső

Esik,
megint esik.
Megint esik kint,
s bent a
szürke homály kúszik,
oson a falon.
Padlón elterül,
s kezembe egy ecset kerül.
Szivárvány színei
már lecsepegtek,
egybeolvadtak...
Már emlékszem-
Igen!
Amikor
szemed mélykékjét
vásznamra felkentem,
Te megfogtad két kezem
s az ecsetem elejtettem...
Ott voltál velem,
becsuktam a két szemem,
vásznam a földre került...
Csak az eső figyelt.
Csak a szívem hevesebben vert.
Csak csendben a Tiéd lett mindenem...

Szeretet ösvényén

Az Úton
Sokan vagyunk

Ballagunk
Szeretetben élve

Csillogó kristályok
Holdvilágos fényben

Mohazöld páfrány közt
Vadvirágok a réten

Mélytengeri moszatban
Lubickoló bálnák

Szárnyaló madarak
Ravasz vörös rókák

Elveszett angyalok
Halhatatlan lelkek

Isten lényei
Szeretetben élnek

Kitárt karral
Láthatatlan szárnnyal

Egymást elérve
Két elszakított lélek

Egymásé lesz végleg.

hattyú sír a parton

illatok szállnak
részeg az este
csillagok félnek
Hold mögé bújnak
kalapál a szívem
kicsordul a könnyem
hallom a jaj szót
nem látom a
rétet
nem látom a
hattyút
mégis tudom
ott van
ott a tóparton
ott egymaga
várja a reggelt
bántották testét
vérzik a szárnya
nem repül többé
nem száll magasba