a hársfaág

emlékszem, konyha faláig ért
a hársfaág, pár percnyire tőle
lidérchomályban a mennyország,
- mindent kimondunk -
s ha mindent kimondanánk
s átlátnánk a üveghegyen túlra,
mi lenne a lélek játékával?
piros nyár volt, pirkadatkor
pacsirtadal lett csendem bölcsője,
apám takarója szalmakazal,
reggel felébred a miatyánk
is, sejtfonálon szívem ringatom
diófánk alatt nem mozdul a nyár

kuszaság

kuszaság
lebeg benned
bárhogyan szorítod
titkos kortyokban kicsobban
habselyem lilaság
magasba emel
mennyország küszöbén megtorpansz
visszanézel
kupolákban zeng a tiszta dallam
burokban születtem
másokban ragyogtam
színarany szárnyaim leveszem
fedetlen testem befedi majd a porköpeny

Vidám vasárnapot

Virradatkor történt,
mikor elszállt az éj
s kivirágzott az ég.
A szikrázó napfény,
mint egy vízesés
csacsogott és mesélt
csobogó hangján,
és tücsök zenélt.
Áradó sugárból
feléled a remény,
s megmozdul
most a szobám fala,
beszökik hozzám
méznektár illata,
s én elindultam
a homokosparton,
majd megpihentem
egy homokpadon,
de futok is tovább
a parti hinta vár,
hinta - palinta
magasba száll
s így lett vidám
a Vasárnapom.

Magamhoz szoktatom magamat

Mákvirágokat borzol a szél,
álmokat hozó gondolatok,
mint gyönge hajtások,
feketére festik az éjt.

Nevetések visszhangja
megrepeszti a csönd falát,
kicsordul a pőre magány.

- összegömbölyödik -

Most egy mákszemnyi a lét.
Akaratom ajkamon csüggő
csilingelő harangjáték.

Szanaszét guruló szavakat
gyöngyszemenként fűzöm.
Élesek. Véresre sértik ujjbegyem.

Engedem.
Nem érzem.
Nem fáj.

Most magamhoz szoktatom magamat.
Isten minduntalan elveszt engemet.