nem moccanok

amikor tiszta dallamok
ébrednek parányi fényben
nem moccanok

selymes csended ölel

könnycseppek foszlanak
faágon ringatom
mosolyod
hangod bennem lebben

Pipacsokat

boltív mélyén
bárányok legelik a kéket
szemhéjad alatt
megpihen a táj
a nap most egy
tűzön sült alma
a suttogó
búzakalászok tetején
gyökerek közt
észreveszed
öledből kicsordult véred
pipacsokat festet a létnek
növekednie kell annak mi szép
szekered
napkerekek röpítik a célba
s te alászállsz a lelkedért

Az idő peremén

Megáll az óra,
elfáradnak a gondolatok.
Öt perc múlva tizenkettő,
s bennünk halványulnak
az árva pillanatok.
Hangtalan, komor
cédrusfa-levélként
viszed tovább mosolyom;
míg tart az élet
aranyeső szirmával
keringőt táncolok.
Holnapba rajzolom arcomat,
mielőtt csöndesen széthullok.
Az idő peremén
maradok nyugtalan másodperc.

Falakat emelsz

valaki miatt
mindig
bezárod azokat a bizonyos kapukat
eltemeted az érzéseidet
falakat emelsz
bebörtönözve éled életed
mélyen benned a szeretet
sistereg
hagymát eszel
megmosod a kezedet
mert ez a természetes
de ha az eperfára felmászok
kinevetsz
lentről lesed
félsz, hogy leesek?
esernyőm kinyitom ha leugrom
vágtató lovakkal szélsebesen szállok
telihold fényében ölelkeznek a tekintetek