Erdei magány

nézd a csodát
ilyenkor az éggel összeérnek a fák
imákat morzsol a hajnal
érinthetetlen fények
lombokon keresztül utat törnek
vigyázzák a lélek tisztaságát

Rozmaring

szemem sarkában szarkaláb
futok hozzád mezítláb
gondolhatsz bátran akármit
mindig tévedsz egy parányit
a kimondott szavak sosem igazak
hamisak mint a lerajzolt vonalak
elcsábít a rozmaring
bódító illata velem ring
neked adom a perceket
melyek nekem nem kellenek
Isten keze néha megremeg
s ilyenkor lelkem is rezeg
iszonyatos a fájdalom
fagyos szívedben elveszek
irigyek lesznek majd az angyalok
szabadak sosem lehetnek
szemhéjadra rejtem a vágyakat
lépteim most már szabadak

hazamegyek

nem moccanok

amikor tiszta dallamok
ébrednek parányi fényben
nem moccanok

selymes csended ölel

könnycseppek foszlanak
faágon ringatom
mosolyod
hangod bennem lebben

Pipacsokat

boltív mélyén
bárányok legelik a kéket
szemhéjad alatt
megpihen a táj
a nap most egy
tűzön sült alma
a suttogó
búzakalászok tetején
gyökerek közt
észreveszed
öledből kicsordult véred
pipacsokat festet a létnek
növekednie kell annak mi szép
szekered
napkerekek röpítik a célba
s te alászállsz a lelkedért

Az idő peremén

Megáll az óra,
elfáradnak a gondolatok.
Öt perc múlva tizenkettő,
s bennünk halványulnak
az árva pillanatok.
Hangtalan, komor
cédrusfa-levélként
viszed tovább mosolyom;
míg tart az élet
aranyeső szirmával
keringőt táncolok.
Holnapba rajzolom arcomat,
mielőtt csöndesen széthullok.
Az idő peremén
maradok nyugtalan másodperc.

Falakat emelsz

valaki miatt
mindig
bezárod azokat a bizonyos kapukat
eltemeted az érzéseidet
falakat emelsz
bebörtönözve éled életed
mélyen benned a szeretet
sistereg
hagymát eszel
megmosod a kezedet
mert ez a természetes
de ha az eperfára felmászok
kinevetsz
lentről lesed
félsz, hogy leesek?
esernyőm kinyitom ha leugrom
vágtató lovakkal szélsebesen szállok
telihold fényében ölelkeznek a tekintetek

a hársfaág

emlékszem, konyha faláig ért
a hársfaág, pár percnyire tőle
lidérchomályban a mennyország,
- mindent kimondunk -
s ha mindent kimondanánk
s átlátnánk a üveghegyen túlra,
mi lenne a lélek játékával?
piros nyár volt, pirkadatkor
pacsirtadal lett csendem bölcsője,
apám takarója szalmakazal,
reggel felébred a miatyánk
is, sejtfonálon szívem ringatom
diófánk alatt nem mozdul a nyár

kuszaság

kuszaság
lebeg benned
bárhogyan szorítod
titkos kortyokban kicsobban
habselyem lilaság
magasba emel
mennyország küszöbén megtorpansz
visszanézel
kupolákban zeng a tiszta dallam
burokban születtem
másokban ragyogtam
színarany szárnyaim leveszem
fedetlen testem befedi majd a porköpeny

Vidám vasárnapot

Virradatkor történt,
mikor elszállt az éj
s kivirágzott az ég.
A szikrázó napfény,
mint egy vízesés
csacsogott és mesélt
csobogó hangján,
és tücsök zenélt.
Áradó sugárból
feléled a remény,
s megmozdul
most a szobám fala,
beszökik hozzám
méznektár illata,
s én elindultam
a homokosparton,
majd megpihentem
egy homokpadon,
de futok is tovább
a parti hinta vár,
hinta - palinta
magasba száll
s így lett vidám
a Vasárnapom.

Magamhoz szoktatom magamat

Mákvirágokat borzol a szél,
álmokat hozó gondolatok,
mint gyönge hajtások,
feketére festik az éjt.

Nevetések visszhangja
megrepeszti a csönd falát,
kicsordul a pőre magány.

- összegömbölyödik -

Most egy mákszemnyi a lét.
Akaratom ajkamon csüggő
csilingelő harangjáték.

Szanaszét guruló szavakat
gyöngyszemenként fűzöm.
Élesek. Véresre sértik ujjbegyem.

Engedem.
Nem érzem.
Nem fáj.

Most magamhoz szoktatom magamat.
Isten minduntalan elveszt engemet.

Reggel

nefelejcsek kékjében
ébred a reggel
tenyerén gurul a nap

hajadon harmatcseppek…

nádszálon fény dereng
buborékok fátylán
csendringásban egy gondolat

majd szárnyra kap...

Kóbor angyal

Ringva
hullámzó Hold fényében
szikrázó csillagok árnyával
szélnyugta felhőkön át
jöttél
érkeztél hozzám
nem kopogtál
ajtót sem nyitottál
egyszer csak ott álltál előttem
s a gyönyör-remegő
erőlen erődben
hajoltál hozzám
egy kóbor angyal voltál csupán
s egy halk fátyolsuhogás

Ahogyan szerettél

Nyelvek játéka
ajkak szirombontása
fahéjas lett szád



Bódult remegés
izmok játéka csupán
könnycsepp szememben


Nedves sima bőr
kagylóban vagy gyöngyhalász
az idő megállt

Kék nyár

Azúrkék egek
szemedben egy délután
csillagragyogás

Két karodba zársz
augusztusi délután
csodás ez a nyár

Kék harangvirág
hullámzó testek alatt
csak takarónk vagy

Szeresd az Embert

ordítani kellene
teli torokból
Ne bántsd ember az embert
ne rúgj bele
ne taszítsd el magadtól
ne lökd a mélybe
test vagy a testéből
vér a véréből

Szeresd!

Hiszek benned...

anyád altatója
zeng a szívedben
apád intő szava
benned él tovább

összemorzsolt fájdalmak
hamisan szúrnak
harcod haszontalan
míg önző

agyagedény testünk
könnyeden megreped
szívünk szántóföldje kiszárad
s vajon odafönn az Isten
látja mi van idelenn?

Féltem...

...Féltem...
Egyedül feküdtem a szürke síneken.
Csak a csend,
a csend volt néha olyan fájdalmas,
mintha valamit mondani akarna,
és akkor,
mintha valaki hozzám ért volna.
Éreztem, hogy megjött,
hozzám ért,
szótlanul, némán, hidegen,
amikor már szinte minden testfelületem
reszketett,
tudtam, most egy részt adok az életemből,
egy fele életet,
ami már nem is kell nekem.
Megöltél, megölted lelkemet,
jó - hát akkor itt van,
neked adom a testemet is...
Nagyon elfáradtam,
hosszú volt a tél,
szép-álom volt csupán,
örömöm elszállt,
nem hagytad meg az álmom...

most félek.
Tudom,
az angyalszárnyak sosem törnek el.
Ugye nem?

Mélységek

...s egyre jobban elveszel bennem...

mélységek
sosem változnak
egyre jobban elveszel bennem
és pihekönnyű kezed
motoz a hajamban
egy hullám
benned és bennem
akkor és most
felkap
mélybe ránt
elsodor

hallgatok
hallgatsz